Sohasem rajongtam az albumkritikákért, de ez az egy szerintem belefér, az viszont biztos, hogy nem egy hagyományos review lesz.
Nos... azt hiszem ideje kitálalnom. December óta szépen elfordultam ettől az egésztől , bár megjegyezném, hogy idővel rájöttem, hogy jobb, ha magam járok utána a dolgoknak, mintha csak félfüllel hallanék valamit. De nem is ez a lényeg.
XIX- egyszer valaki azt mondta, hogy hasonlít az (515)-re. A faszt hasonlít! Az nem baj, hogy így eltorzították Corey hangját, az nem lett rossz, a szövege sem rossz. Ezek a lényegtelen információk, de kellet valami pozitív is. Jó, "csak egy intro", de azért tudjuk már hol a határ... még szerencse, hogy nem ezt hallottam először, meg az is, hogy kibaszottul kíváncsi voltam a lemezre. Összefoglalva azt kell mondjam, hogy intronak nem rossz, mert kb össze is foglalja, mit várhatunk, még...
Sarcastrophe - Jól indítják a dalt, apró lágy dallam, aztán szépen beindul minden. Hallottam már jobb dalokat és kicsit unalmas is, a dob sem a legjobb.
AOV - Megvan benne az a brutalitás, amit elvárok tőlük, egyúttal pont megfelelő mennyiségű lágyság is van benne, de a gitár és a dob is elbaszottúl van megírva.
The Devil In I - emlékszem én még a reakciómra, mikor először hallottam... kurvára nem tetszett. Nem egy olyan lemezre való, amit Slipknotnak hívnak (ez már rég nem Slipknot). Gondom most ez a menő, nem a Psychosocial...
Killpop - a legeleje borzasztó, még a vocal kezdete előtt érződik, hogy valami szőrnyű következik. Akkor se lesz jobb, mikor keménykedni akarnak, csak nevetségesebb. Ez az egész nem több, mint szörnyen megírt szerelmes nyávogás.
Skeptic - az egyik legelviselhetőbb dal az albumon.
Lech - azt kell mondjam, hogy annyira nem jön be. A dob egész jó, de ezen felül nekem egyszerűen nem tetszik. Van ilyen.
Goodbye - fogalmam sincs hány éve vártam erre a dalra. Eleve kellet neki valami, aztán Corey mondta, hogy írja. Nos, Corey nem valami pompás dalíró, de ettől függetlenül még ugyanúgy akartam hallani a dalt (úgy is ott lesz Joeyé is, meg ezt is feljavítja, gondoltam), aztán jött december 13... ettől függetlenül a továbbiakban is akartam hallani a dalt. És akkor kiszivárgott az egész. Első dolgom volt meghallgatni a Goodbyet. Megszólalt, az első pillanatokban azt mondtam, jól van, nem lesz ez olyan rossz, tévedtem. Először is Corey hangját borzalmasra torzították, irritál. A dalszöveg sablon, még az enyém is jobb lett, pláne, ha azt vesszük, hogy én a büdös életben nem találkoztam Paulal. A dallama... inkább nem mondok semmit, tudom, lehet mondani, hogy ez a témája miatt ilyen, de azért... átérzem, higgyétek el, de nem ilyen szarra számítottam.
Nomadic - ...
The One That Kills The Least - megint egy nyálas baromság. Az elejétől fogva egészen a lezárásig csak nyávogás az egész. Éppen, hogy jobb, mint a Killpop.
Custer - a refrén részt leszámíltva elég silány, a dob is csak a refrénben jó.
Be Prepared For Hell - ezen mit ragozzak? Kellet valami, amiről elnevezhették a turnét.
The Negative One - az úgynevezett hat éves csendet megtörő dal. Hát nem. A Slipknotnak vége, ez egy debütáló dal volt. Annak nem rossz. Nagyon hiányolok belőle
valamit, de egyébként hallgatható.
If Rain Is What You Want - meghívom egy sörre azt, aki elárulja, hogy egyébként mi ez. Én csak annyira jöttem rá, hogy kibaszottul NEM SLIPKNOT.
Override - már a legelején éreztem, hogy ez nem lesz jó. Milyen igazam volt! Ez minden, csak nem Slipknot. Azt bírom, mikor Corey keménykedni próbál, de csak még szarabbá teszi
The Burden - mindkét bonus track csak még pár percnyi nyögdécselés, hallgatása pedig kínszenvedés. Na mindegy, hogy valami pozitívat is mondjak, a dal legvége odaillik:
Enough.
Összefoglalva: kár volt meghallgatni, egy debütáló albumnak elviselhető, mert ez nem Slipknot, hanem Second Stone Shit. Nem csoda, hogy koncerten alig játszanak dalt erről az albumról.